egyedül lakom,meglátogat egy barátom,elmegyek fürdeni mire leérek még egy vár a nappaliban,elővesszük a behűtött jégert,beszélgetük,nevetünk,elindulunk az éjszakába,szétválunk,aztán megint megtaláljuk egymást,táncolunk,extázisba esünk,kikérjük a tálca adagot,ismeretlen emberrel csókolozom,furcsán néznek rám,találkozunk az ismerősökkel,látjuk ki hogy teszi tönkre magát,segiteni már senkinek nincs ereje,végig nézzük ahogy egymás szeme láttára veszitjük el az álmainkat,a változás hurrikánként csap le,kézzel fogható magyarázat nincs,egyszerűen mindent a tudatra fogunk,elpusztitanak a gondolatok,egyszer csak azt veszem észre hogy már a huszadik születésnapomat ünneplem,körülnézek a tánctéren és látom hogy legbelül mindenki csak menekülni jött ide ma este is,aki a leghangosabban orditja a refrént annak van a legnagyobb fájdalma,odaállnak elém és azt mondják,hidd el az élet szar,a szemeink már vérben úsznak,vágyunk valamire vagy valakire aki kitölti bennünk az ürt,az élet pedig folyton csak ránkcáfol,nem nem ezt sosem kaphatod meg,még ha ugy is tűnik,a boldogság múlandó,aztán hallod azt a bizonyos gúnyos "mondást",boldog vagy? -ne aggódj elmúlik,egy körforgás aminek egyetlen törvénye az elmúlás és a megújulás,próbálod csodálatosnak látni de képtelenségnek tünik hosszutávon,mindannyian legalábbis a többség szeretné megváltani a világot,mutatni akar valami ujat amivel talán majd kiemelkedhet,de az a pillanat is eljon amikor rá kell ébredned,tul sokan vagyunk ahhoz hogy ez lehetséges legyen,aztán jön egy reggel amikor megint mindent másként látsz,a nap is fényesebben süt be az ablakon mint máskor,elhiszed hogy minden örökké tart,de soha se mond hogy ami még nem jött el nem is fog,ülök és fogom a fejem,a szám kishiján már lefelé görbül,a mértéktelenségbe menekülsz,függened kell valakitől,nem tudod mit akarsz igazán,beletörödsz abba ami van,nem találod a helyed,de még mindig életben vagy,mert minden napnak adsz tudatalatt egy esélyt hogy talán hátha,ha csalodsz majd jon a következő,amennyit nem sajnálsz,perceket órákat vesztegetsz a kiábrándult gondolataid elemezgetésére,azt kérdezed neked miért nem és másnak miért,mindig az kell ami másnak van,sosem jo az ami van,mindig az kell ami nincs,azt fogalmazod meg amit nem akarsz és nem azt amit igen,kivülről várod a változást ahelyett hogy belül kezdenéd a folyamatod és te magad lennél a várt váratlan,senki nem olyan vak mint az aki nem akar látni,hit nélkül semmi sincsen,ott van a fejed felett a saját kérdőjeled,mert te hiába mondod hogy szép az élet ha senki más nem látja cseszheted,tartod magad az elvhez,és nem figyelsz az örök törvényre,képtelen vagy hinni önmagadban,a világ teljes romlását véled felfedezni,az élet a legnagyobb misztikum amit valaha tapasztaltam és fogok