tényleg igaz hogy az ember akkor nem ir amikor sok minden történik vele,de ez egyben egy nagyon jó dolog is,mert akkor legalább nincs időm gondolkozni,még mindig tartom azt hogy az az emberi lét zsákutcája,egyébként semmi más nem vesz körül csak a kollektiv depresszió,semmi más a világon,vagy ebben a pillanatban csak én fogalmaztam megint radikálisan ahogyan ezt mindig megteszem,az utóbbi hetekben semmi mást nem csináltunk csak sirtunk,sirtunk és sirtunk,aztán megint észrevettem amit eddig is tudtam,csak nem foglalkoztam vele,arra hogy mindenki ugyanannyira megtört és mindenki ugyanolyan fáradt,egyedül teljesen biztos hogy nem vagyunk,millioféle érzés és fájdalom,de egy valamiben mégis egyek vagyunk,abban hogy tönkretesszük magunkat,mert ugyanmár valljuk be,minek járunk el minden péntek és szombat este bebaszás cimszó alatt bulizni?miért van olyan aki minden pénzét drogokra költi,és miért van olyan ember aki még ebből viccet is csinál?azért mert mindenki kivétel nélkül egy kibaszott lelki roncs,ha igazán boldogok lennénk,akkor nem butitanánk magunkat és nem szivnék el napi egy doboz cigit,tönre tett minket valami,teljesen mindegy mikor,a lényeg hogy még mindig küzdünk vele,hiába orditod a tánctér közepén a dal refrénjét fennhangon,ezzel méginkább elárulod hogy valami nincs rendben veled,mivel egy és ugyanaz élethelyzet nem létezik,nem is vagyunk képesek teljes mértékben megélni a másik fájdalmát,de valami fogalmunk csak van rola,azért kell erről irnom mert akárhány emberrel eddig találkoztam a végén mindig kiderult hogy sokkal több minden húzodik a háttérben ami magyarázat a viselkedésére,ezért mondom én azt hogy eredendően valahol mindenki JÓ!lehet ezt cáfolni csak nem érdemes,én tegnap meguntam ezt az egészet,leültem hátradőltem mindha otthon lennék,keresztbe tettem a lábaimat,rágyujtottam és viszki kólát ittam,nem éreztem semmit,csak kivülről szemléltem a környezetemet,néha amikor volt kedvem megszólalni akkor meg próbáltam csinálni a hangulatot,de még mindig csak azt láttam hogy a szálak akárhová is nézek összefutnak,túlzás nélkül mondom hogy akárkire néztem mindenkit ismertem vagy személyesen vagy látásból illetve hallomásból,közben hallgattam a zenét ami szinte minden este ugyanaz,aztán hirtelen ránéztem az egyik legjobb barátnőmre,egy órával ezelőtt még sirt,most meg úgy nevetett mindha semmi az ég világon nem történt volna,valami elmondhatatlan érzés fogott el hogy mennyire csodálatos az az emberi tulajdonság amit folyamatos megújulásnak hivnak,mert akármi is történjen mindig képesek leszünk felállni,akármi is legyen az,ekkor azt éreztem engem már semmi nem fog tudni összetörni,tudom hogy tévedtem és ezt magamnak sem szabad elhinnem hisz akkor mi értelme lenne az életemnek?

egyébként jo hetet zárok igy lassan szombat felé,bár még hátra van pár dolog amitől talán mégjobb is lehet