hello im outm!
(aki látta a filmet érti)

20 évesen egész valószinű hogy nem egy film fog a tudatomra ébreszteni mert a megvilágosodás akármennyire is szeretném de még nagyon messze van,ámbár igy is képes vagyok meglátni kissebb nagyobb összefüggéseket és szabályokat ami szerint játszanom kell a saját pályámon,elsősorban be kell látnom hogy senki sem a másik végzete,pontosan,mi nem egymás végzetei vagyunk,te sem neki és én sem neki,teljesen mindegy kiről vagy kikről beszélünk,néha azt hisszük adott egy személy,akiért tönkre kell tennünk magunkat,el kell viselni azt a fájdalmat amit okoz nekünk,és hogy erre mi is jogositja őt fel?csupán egy felirat a homlokán,amit mi irtunk oda a saját képzeletünkkel és nem tágitunk mellőle egy tapottat sem : "Ő AZ IGAZI",de hónapok vagy évek távlatából sem vagyunk képesek lemosni ezt róla,nem mert a képzelet és a valóság valami teljesen szöges ellentétnek látszik,képtelen vagyok megválaszolni azt a kérdést vajon mikor is érünk révbe,és talán egy év áll 356 napból de annak a nagyobb hányada semmit sem ér,értem ezt úgy hogy a legtöbb nap nem azt hozza amit várunk,nem hoz csodát,vagy nem találjuk meg azt amit keresünk már oly rég óta,de talán létezik néhány olyan nap ami mérföldkő és azt észre kell venni,rá kellett jönnöm hogy még sosem voltam igazán szerelmes,és ezzel nem megsérteni vagy becsmérelni akarom azokat az embereket akikhez eddig közöm volt,mindenki megtanitott valamire amire szükségem volt a tovább vezető úton,hittem azt hogy valaki nélkül majd képtelen vagyok élni és mivel a képzeletem ezt ennyire képes volt velem elhitetni előfordulhat hogy a mai napig nem is élek igazán,tudjátok mi a legmegfigyelhetőbb?az hogy én aki sosem élt a valoságban az utobbi időben mégis ott ragadt,a szárnyaimat elhagytam valahol féluton és hatalmasat zuhantam,nem akarom elkövetni mégegyszer azt a hibát hogy csak azért megyek bele egy kapcsolatban mert a másik fél részéről érzem a nyomást,ami az érzelmek teljes kavalkádja,nevezzük szerelem félének,eddig ugy éreztem ha valaki szeret nekem kötelességem azzal élni,de ha én nem igy érzek?vajon mit kellene tennem?minden mindegy alapon belemenni?NEM,mert ha igazán őszinte akarok lenni magamhoz,be kell látnom hogy monogám tipus vagyok,a saját fejem után megyek nem szeretem ha valaki falat állit elém az érzelmei sulyával,nem akarok megfulladni és azt sem akarom hogy ez felhatalmazzon arra hogy fájdalmat okozzak,mit ne mondjak,ettől sem lettem most okosabb,csapongok és hullámzik minden,a tenger alja pedig folyton zavarossá válik,amikor le mondok magamrol másnap valami rádöbbent arra hogy ezt mégsem kellene megtennem,nem vagyok magamba zuhanva,ha ezt elhiszem magamrol akkor NEM
most igy ennyit sikerült belőlem kihoznia egy éjjeli filmezésnek
egyébként meg kegyetlen nehezen indul meg bennem akármi amit érzelemnek hivnak